Több mint találkozás, igazi ünnep volt

Kisbodakon együtt köszöntötték a „tanító bácsit” …Boldog viszontlátás önfeledt időutazás, felejthetetlen boldog, vidám szórakozás, érzések és gondolatok napja volt 2013. október utolsó szombatja Kisbodakon. Hangos és néma hálaadás a szívekben; - a szülőknek és tanítóknak, akik Nyerges János tanító bácsi pályáját elindították, - a kis falu lakosságának, akik szeretettel befogadták a fiatal tanítót és húsz éven át 1956-tól, 1976-ig támogatták és segítették pedagógusi munkáját, - a tanuló ifjúságnak, akik érezhették, hogy valahova tartoznak, számon tartják őket és számítanak rájuk.

Mi egy apró szigetközi falu 1942. és 1969. között született gyermekei vagyunk és a Kisbodaki Általános Iskolában kezdtük és 1964-ig itt, majd a körzeti általánosban fejeztük be tanulmányainkat. 

Szegényes, nehéz évek voltak, diákként ebből keveset éreztünk, a szűkösséggel együtt járt, az emberek sokkal melegebb szívűek voltak!

Az iskola volt a tudás, a rend és fegyelem bölcsője, az első közéleti szereplésünk helyszíne, örömök, kudarcok, sikerek, már régen elfelejtett sérelmek, egy életen át őrzött dicséretek emléke.

A nyárt idéző szép időben, 2013. október 26-án régi önmagunkkal találkoztunk, feltámadtak énünk alvó rétegei, szemünk csillogott, a könnyeink befelé folytak. Megható pillanat volt, amikor fotózáshoz gyülekezve két mankóval, könnyes szemmel kiszállt egy kocsiból a régen nagyon aktív ifi-vezető, a jól focizó öreg diák, - tanító bácsi odalépett, átölelve üdvözölte.

A csengetésig, mint egykor az „egyszeregyet” skandáltuk. Főszervezőnk, a találkozó egyik megálmodója, a forgatókönyv összeállítója konferálta a műsort. Krónikásunk beharsogta 1956. év vidám újság híreit, a kisbodaki tanító érkezését. Szívhez szóló köszöntővel ünnepeltük tanítónkat és falunk béli kedves házastársát, aki mindenben segítsége és támasza volt férjének, igazi pedagógus feleség. Énekórán a slágerlistáról régen lekerült éneket zengtünk. Magyar órán 50 évvel ezelőtti pedagógus napi, 16 versszakos köszöntőt hallgattunk egy volt diák előadásában, melyet ő, azóta minden évben újra és újra elszaval. Zeneórán összeállt az egykori híres citerazenekar, azonban csak egyetlen hangszer hangolódott az ünnepre. Táncórán rövid időre visszajött az „új divat”, - letkiszt jártak a lányok. Lyukasórán „moziztunk”, csak nem úgy, mint régen a vetítőlyukból, most számítógépről néztük múltunk emlékeit, jelenünk eseményeit. Tisztes kort megélt, kedves tanítónk osztályfőnöki órát tartott. Olyan természetesen, egyszerűen fogalmazott, mint régen és összegezve, bölcsen nyomot hagyott, érzéseket ébresztett, reményt gyújtott, rég elfelejtett múltunkra emlékezett és hangsúlyozta annak fontosságát, majd névsort olvasott. Halottainkra némán, gyertyagyújtással emlékeztünk. Gyakorlati órán a legaktívabb szervezőnk elmondta, hogyan hoztuk össze három hét alatt a 27 (!) évfolyamot átfogó iskolatalálkozót: - beindult egy láthatatlan gépezet, mint méhkaptárban a méhek akácvirágzáskor, egyemberként nyüzsgött a 12 fő szervező, és jött létre a 150 fős rendezvény. Uzsonna és kötetlen beszélgetés, vidám mulatság után lassan elcsendesedett a Közösségi Ház.

Jó volt „bodaki” diáknak lenni.

Mosonmagyaróvár, 2013. október 28.

52-es évfolyamból Mezei Tiborné Németh Terka